„… Ha romantikus történetre vágyik, olvasson inkább könyvet. Az én történetemben nincs szó mindent túlélő szerelemről, lovagi párbajról és hasonló vadregényes dolgokról. Ez a történet egy későn észlelt hibáról szól; egy fiatal nőről, aki sosem kérte az életet, amit él.

Engem úgy neveltek, hogy a hallgatás erény az úrilány számára, s aki az élet viharait csendben tűri az üdvözül majd a túlvilágon. De az Úr látja lelkemet. Látja a felszín alatt forrongó lávát, így talán nem bánja, ha mindezt papírra is vetem. Úgysem olvassa senki; úgy jár majd, mint anno a levél, melyet édesanyámnak írtam, s Ő tűzre vetette, mikor a kezébe került.

Bálokban forgó szép világot hagytam magam mögött. A családomat, a címemet… mindezt egyetlen ember kényéért. Még csak el sem búcsúztam tőlük, így bele sem merek gondolni, mennyi találgatás, pletyka keserítette meg az életüket miattam. Atyám módos ’tiszta’ volt, befolyásos ember a Kormánynál. A fivéreim szintén, nővérem pedig a bécsi udvar kegyeit élvezte… erre én, chh… meglépek valami vadidegen, németajkú férfival!

Huszonhét évesen igencsak vénlánynak számítottam már, s udvarlóm sem igen akadt, mondván „vöröshajú nővel csak a baj van.”, mert „annak visszajár a szája”. Azonban Őneki épp ez hozta meg a kedvét, s egy tavaszi napon - választást nemigen hagyva számomra – magával vitt Párizsba.

A francia főváros akkori, pezsgő világát egyszer mindenkinek át kellene élnie. Azt kívánom, ne úgy, ahogy nekem kellett. Mert elég volt egyetlen hét és rájöttem, hogy lányos érzelmeim viszonzatlanok; nem társ vagyok, hanem eszköz. Ügyintéző, szolgakutya… az Ő nappali tekintete és keze.

Cserébe pedig örüljek, hogy mindenem megvan, nem úgy, mint valami cselédnek. Mintha előtte nem lett volna meg mindenem! A Zichy-család az öt leggazdagabb família egyike volt az országban, de én örüljek, hogy nem úgy bánik velem, mint valami ronggyal!…