Martion: Alternatív Idők Szerepjáték
Kilian Sterbenfuchs
Születési idő:
1612
Nem:
Férfi
Korszak: Újkor
Korszak: Modern kor
Rókay Krisztián
(24)
Kalóz
Testalkat:
Magas, nem fújja el az első szél, de nem fizikai erejével tűnik ki társai közül.
Vonások:
Szabályos arcvonásai szépnek mondhatók, de zárkózottságot tükröznek.
Szem:
Jegesen kék, inkább már szürkébe hajló.
Haj:
Ébenfekete, általában félhosszú.
Általános öltözet:
Legfőképp kényelmes, fekete ruhákat hord, bővebb nadrágokat egy szoros szövetövvel a derekán, mellkasa közepéig felhasított fekete vászoninget, és hozzá bőrkesztyűt, ami a hajózások során megvédi a kezét a kötelek horzsolásától.
Első benyomás, kisugárzás:
Elsőre elkapják az emberek a pillantásukat róla. A hideg rázza őket. Van benne valami vad, veszélyes, talán rémisztő? Aztán a bátrabbak visszanéznek, vagy ha muszáj hát szóba elegyednek vele. Nem is olyan vészes... Elég nyugodtnak tűnik.. Talán nem is velejéig romlott... Végül is... elég szép szeme van. És az arca is, szinte szabályos minden szimmetriája. Nem, egyáltalán nem is csúnya, sőt. Ha az első sokk elmúlt, és alábbhagyott a rémület, megdöbbenve veszik észre: ugyanolyan ember, mint más. Nem is értik elsőre miért kaptak frászt.
Leírás

A férfi az éj leple alatt surrant ki a hátsóajtón, nem vitt magával fáklyát, a karjában csak egy pokrócot szorongatott, amibe belecsavarhatott valamit. Riadtan nézett körül de senki sem figyelte. A ház körül, bár a tavasz már rég beköszöntött, nem látszott semmi élet. Az állatok megtanulták már rég elkerülni ezt a helyet, de úgy tűnt a növények sem maradnak meg itt.A férfi gyorsan iszkolt be az erdőbe, és meg sem állt, vissza sem nézett, míg a háztól egy jó órányi járásra nem ért. Az első pár méter után letért az ösvényről, csak zsebéből kilógó pálcája végéből húzódott egy halványan derengő fonál, ami az útját mutatta.

Lassan, szinte óvatosan fejtette a földre a terhét, egy pillanatig néztem majd szinte rohanva ment vissza, amerre jött, lépteit elnyelte a frissen sarjadt, rugalmas fű.

A pokrócba bugyolált csomag még órákig mozdulatlan volt, mikor remegésszerű rándulás futott rajta végig. Egy hat éves forma fiúcska bontakozott ki belőle. Félhosszú fekete haját gondos kezek nyírhatták egykor, a gyér holdfényben sápadtan kivilágító öklével megdörzsölte nagy, jegeskék szemeit, és úgy pásztázta végig a környéket.

-Apa... Apa, hol vagy?

Egy apró fekete rókakölyök suhant a fáj között egy közeli, sziklás hegyoldal felé. Pofájából egy jól táplált jérce lógott ki, nyomában kutyák csaholása, és dühös falusiak ordítása hallatszott. A barlangos sziklafalnál besurrant egy apró, keskeny résbe, hogy a késve érkező kopók és emberek már csak fekete, lompos farkának hófehér pamacsszerű végét látták eltűnni.

-Ez már megint az volt! A Morzsi megfogta, és nézz ár! A legjobb kutyámat verhetem most agyon, lerohadt a pofája! Én mondom nektek, ez a rohadék a Sátán kutyája! A halálosztó róka! Sterbenfuchs!

Vékony, magas fiú ült a csontvázszerűvé aszott férfi mellett. A kamaszkor már talán meglegyintette nyurga tagjait, de szakálla még nem is pelyhedzett az állán.

-Vannak még olyanok mint én? - kérdezte csendesen.

-Sokan. Én is olyan voltam, Nekromantának hívjuk magunkat.

-Taníts meg! Taníts meg mindenre, és mondj el mindent amit erről tudsz! - utasította a férfit kissé akaratosan a gyerek, de a másik nem nézett rá megrovóan, csitította, csak kissé monoton hangon belekezdett a halálmágia tudományának alapjaiba.

A fiú csillogó szemmel figyelte, míg már egy szikrányi fény sem szűrődött be a barlangba.

-Mára elég... Fáradt vagyok. Menj pihenj mint a többiek! - mondta a fiú, és szavai nyomán az aszott férfitest a földre hanyatlott a többi élettelen csontváz és néhány frissebb tetem mellé. A fiú maga is elnyúlt a földön, feje alá húzva egy nagyobb, szakadt, elérett rongydarabot, ami valaha egy pokróc lehetett. Nem irtózott a holtaktól, halvány mosollyal nézett feléjük és lehunyta a szemét.

-Jó éjszakát, barátaim...

-Ott van, ő az! A Sátán kutyája!

Hiába menekült volna, a fiatal férfit körülvették a vasvillával, karókkal hadakozó falusiak. A fiú nyüszítve próbált biztonságba húzódni, mindenhonnan éles vasakkal nyúltak felé. Akik túl közel merészkedtek ordítva, szűkölve hátráltak és összeaszott, lerohadt végtagjaikat dajkálták, sokan hulltak a földre ájultan vagy élettelenül, de a fiú ereje egyre fogytán volt. Még látta, hogy a hátsó sorokban egy férfi előhúz köpenyéből titkon egy fapálcát, de az őt érő átkot már nem hallotta. Csak érezte, ahogy a zsibbadás végigfut a tagjain. Többé nem tudta megvédeni magát. Az első pár ütést és szúrást még érezte, mielőtt elsötétült a világ.

Az ébredés szörnyű volt, a hőség elviselhetetlen, és a fájdalom őrjítő. Hát eljött. Ez lesz a halál, amit a halott nekromanta megjósolt.

Az emberek elkapnak, és elpusztítanak, mert az ő hitük az élet, és el akarják pusztítani a halált... Hát nem ironikus?

Itt értette csak meg.

A lángok már sercegve a húsába martak, mikor egy furcsa hattagú társaság tűnt fel a téren, körülöttük szétvált a bámészkodó, utálkozó tömeg.

-Oltsd el - szólt a középen álló mély, reszelős hangján. A tőle balra álló férfi megemelte kezét, mire mintha a föld mélyéről gejzírként tört volna elő a víz, mely egy perc alatt elfojtotta a máglya lángjait.

A tagjaiból kiment minden erő, összerogyott saját máglyáján, míg a tömeg körülötte boszorkányságról kiáltozva, Istenhez fohászkodott és szerteszéledt otthonaikba.

Felnézett a középen álló csuklyás férfira. Az ő hangját hallotta újra. Halott volt, de más, mint akiket eddig látott. Ez valahogy magától élt...

-Hozzátok a hajóra - csak ennyit szólt, mielőtt a világ ismét sötétbe borult volna, és ő megint elvesztette az eszméletét.

Mikor újra magához tért, már nem fájt semmije, sötét volt, de nem olyan mély, sűrű feketeség, mint a barlangjában. Ahogy kinyitotta a fejét, a csillagokat látta maga fölött, mellette pedig egy másik férfi ült. A talaj úgy érezte mintha kissé imbolygott volna alatta.

-Víz... - nyögte száraz, elhaló hangon, mire a másik szinte meglepetten emelte rá a tekintetét nem szólt semmit, csak felé nyújtotta a kezét, és tenyeréből úgy tűnt tiszta, édes ivóvíz csörgedezik, hogy mielőtt a simára csiszolt deszkalapokra csorgott volna, ismét elegyedjen a párás levegőben. Hálásan hajolt oda és mohón nyelte a friss, éltető nedűt. Sosem beszélt élő emberrel... Legalábbis nem, mióta az erdőben magához tért.

-Én... Kilian vagyok... -mondta ki a szavakat kis szüneteket tartva.

-William. Üdv a fedélzeten, Sterbenfuchs, a halál kutyája.

Karakterkép: