Martion: Alternatív Idők Szerepjáték
Udvaros Emília
Születési idő:
1785
Nem:
Korszak: Középkor
Korszak: Újkor
Zichy Mária Adél
( - 27)
grófnő
Testalkat:
Arányosan nőies testalkatú, erős csontozattal, formás kis idomokkal, de azért nem esett velük túlzásba a Jóisten.
Vonások:
Kerek arcforma, pisze orr, jellegzetesen ívelő ajkak teszik bájossá. Fiatalabbnak tűnik a koránál.
Szem:
Szikrázóan zöld, mégis valamiért távolságtartónak tetsző tekintettel bír.
Haj:
Világos égővörös. Változatosan szereti hordani ? hol feltűzve, hol kiengedve, hol pedig kontyba tekerve.
Általános öltözet:
Többnyire korának megfelelően öltözködik, igyekszik követni az aktuális divatot. Fiatalos, mégis visszafogott, nőies darabok kedvelője a mindennapokban. Kirívóbb-kihívóbb darabokat kizárólag egyvalaki kérésére visel.
Első benyomás, kisugárzás:
Látszólagos hidegsége, kimért mosolya és az a titokzatosság, ami körüllengi… ezek teszik rejtélyesen vonzóvá, szimpatikussá mások számára már elsőre. Ritka kezdeményezőkészséggel és nagyszerű éleslátással áldotta meg a Sors. Szórakoztató, szellemes teremtés, aki érdeklődik embertársai gondjai iránt. Nem is hinnéd róla, hogy a lelke mélyén folyton nyugtalan és nem mindenkit kedvel a látszaton túl. Nehezen tűri, ha nyíltan birtokolni akarják, éppen ezért gyakoriak az összetűzései Wertherrel; még ha végül ő is az, aki enged. Hol vidám, hol szomorú, - örökös elégedetlen. Nem könnyű vele élni, sőt fárasztó, de ugyanakkor elragadó az a lángoló nőiesség, ami a lényéből árad. Egyszerű és közvetlen, nem sokat lelkizik.
Leírás

„… Ha romantikus történetre vágyik, olvasson inkább könyvet. Az én történetemben nincs szó mindent túlélő szerelemről, lovagi párbajról és hasonló vadregényes dolgokról. Ez a történet egy későn észlelt hibáról szól; egy fiatal nőről, aki sosem kérte az életet, amit él.

Engem úgy neveltek, hogy a hallgatás erény az úrilány számára, s aki az élet viharait csendben tűri az üdvözül majd a túlvilágon. De az Úr látja lelkemet. Látja a felszín alatt forrongó lávát, így talán nem bánja, ha mindezt papírra is vetem. Úgysem olvassa senki; úgy jár majd, mint anno a levél, melyet édesanyámnak írtam, s Ő tűzre vetette, mikor a kezébe került.

Bálokban forgó szép világot hagytam magam mögött. A családomat, a címemet… mindezt egyetlen ember kényéért. Még csak el sem búcsúztam tőlük, így bele sem merek gondolni, mennyi találgatás, pletyka keserítette meg az életüket miattam. Atyám módos ’tiszta’ volt, befolyásos ember a Kormánynál. A fivéreim szintén, nővérem pedig a bécsi udvar kegyeit élvezte… erre én, chh… meglépek valami vadidegen, németajkú férfival!

Huszonhét évesen igencsak vénlánynak számítottam már, s udvarlóm sem igen akadt, mondván „vöröshajú nővel csak a baj van.”, mert „annak visszajár a szája”. Azonban Őneki épp ez hozta meg a kedvét, s egy tavaszi napon - választást nemigen hagyva számomra – magával vitt Párizsba.

A francia főváros akkori, pezsgő világát egyszer mindenkinek át kellene élnie. Azt kívánom, ne úgy, ahogy nekem kellett. Mert elég volt egyetlen hét és rájöttem, hogy lányos érzelmeim viszonzatlanok; nem társ vagyok, hanem eszköz. Ügyintéző, szolgakutya… az Ő nappali tekintete és keze.

Cserébe pedig örüljek, hogy mindenem megvan, nem úgy, mint valami cselédnek. Mintha előtte nem lett volna meg mindenem! A Zichy-család az öt leggazdagabb família egyike volt az országban, de én örüljek, hogy nem úgy bánik velem, mint valami ronggyal!…

Karakterkép:
Jane Aldridge